Ádám-Bökényi Betti
– egyesületi elnök, agility kiképzésvezető –
2010 őszén ismerkedtem meg a sportággal. 2015-ben pedig agility kiképzésvezetői vizsgát tettem és oklevelet szereztem. 2015 májusában indult el a Kutya Kaland nevű csapatom Bodajkon, mely immáron hivatalos formában, Kutya Kaland SE néven működik. Bodajk pályájáról elindulva, ma már Székesfehérváron a Főnix agility csarnokban tartjuk edzéseink nagy részét, amely helyszín Magyarország egyik legnívósabb agilitys helyszínének is méltán mondható.
Sportkarrieremet tekintve, első agilitys kutyusommal, Maryvel az A3-as szintig (legmagasabb kis hazánkban) meneteltünk, ő mára már boldog nyugdíjas éveit tölti. Őt a jelenleg is aktív sportkutyám, Osis követi, aki hamarosan negyedik életévét tölti, tavaly pedig már a Magyar Válogatott tagjaként versenyzett Olaszországban az agility Európa-bajnokságon, nagyon szép eredményekkel (egyéniben egy-egy egyhibás futammal, mindösszesen 1-2 másodpercre a futamgyőztesektől). Két további aktív kutyussal dolgozom még, Dinyvel (2,5 éves mudi) és Mível (a napokban 1 éves border collie).
Én a voksomat a mudi és a border collie mellett tettem le, hozzám munkamorálban és stílusban ez a két fajta áll legközelebb minden tulajdonságával együtt. (Őrültek… 😛 ) De szerencsére, az agility bármilyen fajtájú kutyával űzhető. Sőt, az sem szükséges, hogy kutyusod kölyök legyen. Ez egy olyan ügyességi kutyás sport, ahol teljes mértékben a kutyus és a gazdi igényeihez, életkorához, stílusához tudunk alkalmazkodni és mindenki megtalálhatja benne azt, amit szeretne. Volt már cél kutya-gazdi kapcsolat erősítése, kutyus lefárasztása, idősebb kutyus kondiban tartása, kölyöknél motiváció növelése, sőt bántalmazott kutya rehabilitációja is. A pozitív megerősítés, a gazdival töltött minőségi idő, a türelem, kitartás és rendszeresség minden alkalommal sikert aratott!
Biri-Szabó Reni
– habilitációs kutyakiképző, gyógypedagógus –
2007-ben érettségiztem, miután hamarosan rátaláltam életem útjára, röhejes módon egy Szuperinfós apróhirdetésnek köszönhetően: „terápiás kutyafelvezető képzés indul Debrecenben”. Nem igazán tudtam hová tenni még akkor ezt a terápiás kutyázást, de mivel kutyás volt, ezért ezt meg kellett csinálnom!! Ugyanakkor ott, abban az időben kavargott bennem egy másfajta érzés, gondolat: „fo-gya-té-kos gyerekek, felnőttek?? Mit fogok én velük kezdeni???” 19 évesen el sem tudtam képzelni, hogy hogyan is lehetnék én alkalmas erre a szakmára. Az első gyakorlati foglalkozás előtt iszonyatos gyomorgörcsöm volt, rettenetesen féltem. Ahogy mentünk be az intézménybe, találkoztunk néhány gyerkőccel az udvaron, folyosón, többen ránk köszöntek, egy Down szindrómás fiatal srác pedig beszélgetni kezdett az egyik csoporttársammal. Én pedig azt éreztem, el kell innen menekülnöm. Aztán hátrakísértek minket a folyosóra, ahol a foglalkozásokat tartották akkoriban, ott vártak a gyerekek… Csupa-csupa fo-gya-té-kos gyerek, az egyik kislány torzult végtagokkal, artikulálatlanul kiabált a kerekesszékéből. Borzasztóan megijedtem, nem gondoltam, hogy én ki fogom bírni akár csak ezt az egy órát is… Aztán megérkezett a pedagógus, rászólt a gyerekekre – köztük erre a kislányra -, épp úgy, mint az épekre a tanítónéni az általános iskolában. Nagy meglepetésemre a gyerekek elcsendesedtek, szépen leültek sorban a helyükre, a sor végén pedig helyet kaptunk mi is. Pár perccel később megérkeztek a kutyák és elkezdődött a terápia. Nem emlékszem egyetlen konkrét feladatra sem, de az érzésekre és gondolatokra annál inkább. Úgy jöttem ki onnan, hogy egész életemben ezt akarom csinálni…..
Azóta elvégeztem a habilitációs kutyakiképző képzést és a Szegedi Tudományegyetem gyógypedagógia szakát is (értelmileg akadályozottak és tanulásban akadályozottak pedagógiája szakirányokon), és mindeközben – mára már nyugdíjas – kutyámmal Mayával számos fejlesztő foglalkozást tartottunk fogyatékkal élő gyerekeknek, fiataloknak és felnőtteknek. Kiképzőként részt vettem terápiás vizsgára felkészítő tanfolyamokon illetve delegált tagként vizsgáztatóként is kipróbálhattam magam néhány alkalommal. Fiatal terápiás kutyám, Tetris váratlan elvesztése után kissé megtört bennem a lendület, majd ezt a helyzetet egy nagy, ország egyik pontjából a másikba típusú költözés is megnehezítette, így 2 évig a terápiás világon kívül, főként kutyafotósként tevékenykedtem. Most azonban megtaláltam az elképzeléseimet is felülmúló csapatot, ahol újult erővel kezdünk bele a felkészülésbe az egyesület alkalmasnak bizonyult reménységeivel, köztük saját fiatal kutyámmal, Kidával.
Pauler Petra
– frizbi edző –
25 éves kisgyermekgondozó-, nevelő vagyok. 13 évesen kaptam meg életem első kutyáját, Bunnyt, aki egy border collie. Vele kezdtem el versenyszerűen agilityzni és frisbeezni. Bunny precizításának és az akkori szorgalmamnak köszönhetően hamar elkezdtek jönni az eredmények, mindkét sportban. Viszont valami hiányzott, 14-15 évesen nem tudtam megfogalmazni, de ahogy teltek az évek rá kellett jönnöm, hogy az eredmény orientáltságom, akadályozza az igazi összhangot közöttünk. Ezt úgy elengedni, hogy közben, azért a motiváltság meglegyen bennünk egy nehéz és összetett feladat volt, de szerencsére sokan voltak mellettem, akik segítetettek. 
Bunnyval többször voltunk agilityben Junior Európabajnokságon csapatban helyezettek illetve Országos bajnok másodikak, Junior Országos Bajnokok; frisbeeben pedig pár évig mi tartottuk a magyar női quadruped rekordot. Csak, hogy pár momentumot kiemeljek, amelyekre büszke vagyok. Sajnos egy betegség következtében, abba kellett hagynunk a közös munkát. De 12 évesen köszöni nagyon jól van, kicsit süket, kicsit bicebóca, de egy egészséges, boldog életet él velünk.
Ezután Milka -a most 6 éves szintén border collie fajtájú kutyám- érkezett meg viharos gyorsasággal a családba. Az igazi munkakutya! Borzalmasan érzékeny (egyes helyzetekben :D), okos és pörgős kutya. Na és igen, vele éltem meg az igazi hullámvögyeket. Tudatosan képeztem ki dolgokra, amiket tudtam, hogy Bunnynál nem úgy csináltam, ahogy szerettem volna.
Persze így is vannak olyan dolgaink, amiket elrontottam. 
De úgy vagyok vele, hogy ebből tanul az ember. Milkával szemben már tudtam tartani azokat az elveket, amiket Bunnynál nem tudtam. Nem akartam minden áron győzni, sokkal fontosabb lett az együtt töltött minőségi idő, és ez egy új, de nagyon jó érzés volt. Igenám, de elkezdtünk pár hónapja újra agilityzni, ahol az edzéseken is kezdtek újra előjönni a türelmetlenségem jelei, amit nagyon nem akartam, és sokszor kellett/kell a mai napig figyelmeztetnem magam, hogy ez egy önfeledt játék, együtt töltött idő legyen, ne pedig olyan elvárások tömkelegének támasztása, ami nekünk még gyakorlást igényel.
Úgyhogy én is , mint kutyás nagy mélységeket és magasságokat élek át a mai napig, de pont ezért gondolom azt, hogy nem csak szakmailag, de “lelkileg” is tudok segíteni az embereknek frisbee edzés közben.
Legjobb tudásom szerint igyekszek, majd minden kedves frisbeezni vágyónak elsajátítani az alapokat.
Mindenkit sok szeretettel várunk Balázzsal az edzésekre.
Harsányi Balázs
– frizbi edző –
Kutyás életem 2009-ben indult, mikor is örökbe fogadtam életem első valóban saját kutyáját. A kutyát, aki nem a családé volt, nem a kert része, hanem csak az enyém. Ő volt Bogi, az akkor már 9 éves Újfoundlandi keverék. Mikor örökbe fogadtam – vagy inkább kimentettem – még a nevére se hallgatott. Pórázt életében nem látott, nem hogy sétálni tudott volna vele… Eltökéltem, hogy akkor is rendes kutyát faragok ebből az amúgy extra domináns, cuki kis maci lányból. Ez oly annyira jól sikerült, hogy a következő évben, 2010-ben együtt részt vettünk az OMSE által szervezett kiképzésvezető tanfolyamon, ahol sikeres Kutyakiképzés vezető, illetve kiképzősegéd vizsgát tettem/tettünk, majd Bogi letette a BH vizsgát is. Egy ideig ez volt a fő hobbi: engedelmes, nyomkeresés, minimális őrzővédő. Hamar rájöttem azonban, hogy a kutyás élet e része nem igazán az én világom, így elkezdtem keresgélni, milyen más lehetőségek vannak. Ekkor találtam rá az agility-re, valamint a kutyás frizbire, ami persze egyből megtetszett. Mivel Bogi ekkor már 10 éves elmúlt, meg amúgy is egy 40 kilós medve volt, csak játék szinten tudtuk űzni ezt a két sportot. Kellett egy kutya, akivel kiteljesíthettem sportkutyás vágyaim. Így lépett be életünkbe Zara, a border collie kislány. Zara eleinte, párhuzamosan űzte ezeket a sportokat, viszont nem akartam túlterhelni a kutyám és nekem is kezdett sok lenni a két sport, a sok verseny, így választás elé állítottam magam: agility, vagy frizbi… Mivel a frizbi közelebb állt a szívemhez, az lett a fő irányunk. Zara 2013-ban kezdte frizbis versenyzői karrierjét, és elmondhatom, hogy ez idáig, mikor ezeket a sorokat írom, tehát 2018. júniusáig nem volt olyan verseny, ahol elindult, és ne állt volna dobogón valamelyik versenyszámban. Többszörös kupasorozat győztes középhaladó, és haladó szinten egyaránt. Európa bajnoki 3. helyezett, két versenyszámban is. Csak, hogy egy párat kiemeljek eredményei közül. Mivel tudtam, hogy egyszer eljön az a pillanat, amikor Zara is nyugdíjba vonul, gondoskodni akartam az utánpótlásról, így 2015-ben csatlakozott falkánkhoz Lizi, egy szintén border collie kislány. Felkészítése jelenleg is tart, de már most több versenyen maga mögé tudta szorítani Zarát… Ígéretes jövő áll előtte.